Végre tiszta vizet öntünk a pohárba a nagy kitörés-vitában! A történész megválaszolta, ki a hős

„Kitörés” – mára ez a kifejezés a radikális jobboldal és a szélsőbaloldal mítoszának egyaránt kulcsszavává vált, csak más előjellel. Pontosan nyolcvan éve, 1945. február 11-én néhány ezer – főként német – katona, aki a szovjet ostromgyűrűbe szorulva még a budai Várat védte, úgy döntött, hogy kitör a katlanból. Az akció keveseknek sikerült, a legtöbben belerohantak az ellenség mészárszékébe. Az eset megítélése máig vitatott, a téma még mindig óriási indulatokat szül. Egyesek szerint a kitörők egytől egyig háborús bűnösök, mások szerint hősök voltak. Mi az igazság? Interjúalanyunk, Máthé Áron történész, szociológus segített végre rendet tenni a kérdésben.

***

Az elmúlt években rendre a radikális jobboldali és a szélsőbalos szubkultúrák üzengetésével telnek az évforduló körüli napok. Jó esetben csak üzengetéssel, néhány éve ugyanis antifa csoportok embervadászatot indítottak Budapesten és olyan személyeket bántalmaztak, akiket ránézésre nácinak véltek. Miért lett ennyire felkapott téma a kitörés és miért tud ennyi érzelmet megmozgatni?

Az előző rendszerben sok mindenről nem lehetett beszélni, nem lehetett kitárgyalni, megvitatni. Az embernek az volt az érzése, hogy, amire a kommunisták azt mondják, fekete, az biztosan fehér. Ez hüvelykujjszabálynak jó, de azért a világ nem ilyen egyszerű. A kitörésre például ez nem áll. 

A kitörés pedig adta magát mint a szélsőjobbos történet fontos dramaturgiai pontja, amiről most már nyíltan elmondhatja mindenki a véleményét. Az egyik ilyen vélemény, hogy a várból a szovjetekre rontó katonák hősiesen védték az európai civilizációt a keleti, kommunista hordákkal szemben.

Ez valóban benne volt a védők fejében, vagy csak utólag találták ki?

Biztosan benne volt. Nem nehéz eljutni erre a következtetésre, amikor a kommunista Szovjetunió nyomul Nyugat felé. Csak az a baj, hogy sokan a Nemzetiszocialista Németországot azonosították Európával. Pedig a náci Németország Európa-ellenes volt. Azt fontos leszögezni, hogy Budapest ostroma valójában a németek és a szovjetek között zajlott, még akkor is, ha a védők bő felét magyar honvédek tették ki, és egy ideig az ostromlók soraiban a román királyi hadsereg alakulatai is ott voltak. A kitörés maga is szinte teljesen német ügy volt. Abban a szerencsétlen történelmi helyzetben mi, magyarok már csak statiszták voltunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy idegenként véletlenül arra jártunk. Azt viszont ki kell mondanunk: ez a háború nem a mi háborúnk volt és nem is Közép-Európáé, hanem a nagyhatalmaké. A lengyelek például a hazájukat akarták megvédeni, de a sorsukat valójában az döntötte el, hogy a nagyhatalmak közül melyik nyert és melyik került házon belülre. Az, hogy beléptünk ebbe a háborúba, úgy kellett nekünk, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. 

A szuverén magyar állam döntött úgy, hogy belép a háborúba.

Egy olyan kis államnak, mint Magyarország, abban a helyzetben, a két nagyhatalom között őrlődve nem egészen olyan volt a szuverenitása, amit tankönyvi példának nevezhetünk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a német birodalom hálójában Magyarország igyekezett megőrizni a szuverenitását, amennyire tudta. A hadbalépés úgy ahogy megtörtént, elsietett, önként vállalt „marhaság” volt, ahogy Szombathelyi Ferenc, a vezérkari főnök mondta, de néhány hónappal a magyar hadbalépés után a németek már a teljes magyar honvédséget követelték. Ez is abba az irányba mutat, hogy előbb-utóbb úgyis be kellett volna lépnünk. Az Amerikának szóló, teljesen szimbolikus hadüzenetet a német, az olasz és a japán nagykövet az „európai szolidaritás” nevében fenyegetőzve követelte. 

Ugyan német-szovjet ügy volt Budapest ostroma, de a vár védői és a kitörők között voltak magyarok is. Őket mi motiválta?

Sokféle motiváció volt. Egyesek tényleg lelkesen harcoltak a szovjetek ellen. Nem azért, mert nácik vagy nyilasok lettek volna, hanem mert úgy gondolták, a kommunizmus ellen harcolni kell és most itt a lehetőség. Ilyen volt például az egyetemi rohamzászlóalj. Nagyon vagány gyerekekből állt, de nem voltak egytől egyig szélsőjobboldaliak. Mások úgy voltak vele, hogy még a halál is jobb a szovjet fogságnál. Voltak olyanok, akik tényleg németbarátként, náci vagy nyilas nézetektől átitatva csinálták az egészet. Viszont sokan egyszerűen csak túl akarták élni a háborút. Ők, amikor lehetett, elkerülték harcot, visszalőttek, ha muszáj volt. Egy hadseregben 

Akik nem voltak nácik, de mégis lelkesedésből harcoltak, őket mi fűtötte, amikor az országot megszállva tartották a németek és szinte már nem is volt önálló magyar hadsereg?

Még frissebb élmény volt a katyni tömegsírok 1943-as megtalálása. A szovjetek ott több ezer lengyel tisztet mészároltak le. Ebből a magyar tiszti kar azt gondolhatta, hogy nem sok jóra számíthatnak Sztálintól, ha esetleg megadják magukat. Ráadásul sokan kint voltak a szovjet területeken, vagy a fronton, vagy a megszálló erőknél. Látták, milyen a Szovjetunió. Azokat az állapotokat nem kívánták Magyarországra. A kiugrás és átállás pedig nemcsak azért sem sikerült, mert a németek mítosza nagyon erős volt, hanem mert a szövetségesek nem ígértek az átállásért cserébe semmit. Nem mondták azt, hogy megtarthatjuk a háború előtt visszaszerzett területeket, amelyeket korábban a trianoni diktátummal csatoltak el. Vagy legalább részben, valamit. A jugoszláv partizánok, a cseh-szlovák önkéntes brigádok és a románok tudtak miért harcolni a szovjetek mellett. A magyaroknak nem volt miért.

A városban itt-ott lehet találni emléktáblákat, amely hősnek nevezi a kitörésben elesetteket. Helyes ez?

Persze. Akárhogy is nézzük, a Magyar Királyi Honvédség katonái is elestek ott, ezért a magyar katonai hagyomány hősként emlékszik rájuk. Egyébként harcoltak magyarok a másik oldalon is: a budai önkéntesek. Én őket is hősnek tartom. Még akkor is, ha nem mindenki teljesen magától jelentkezett a harcra. Sokan ugyanis azért csatlakoztak, mert választhattak: ez vagy a szovjet hadifogság. Róluk is meg kell emlékezni. Sajnos véráldozatuk kevés volt ahhoz, hogy a második világháború utáni rendben pozíciót szerezzünk. Ebben a történetben a magyarokat, akik nem vettek részt emberek üldözésében, civilek meggyilkolásában, nagyon nehéz másként meghatározni katonailag, mint hősöknek. Alapszabály szerint a katona, aki kötelességteljesítés közben esik el, hősi halott. 

Ráadásul közülük tízezrek a gettó borzalmai vagy az üldöztetés megpróbáltatásai közül jöttek. És éppen ezért, ha már hősökről beszélünk, ne felejtkezzünk el az embermentőkről és az ellenállókról sem!

Nyitókép: német Panther típusú harckocsi roncsa a Retek utcában, a Széna tér közelében 1945-ben (forrás: Fortepan/Military Museum of Southern New England)